Emlékszem azokra a szép évekre amikor még fiatal leányként a szüleimnél laktam és próbálgattam szárnyaimat. 14 éves lehettem amikor osztálytársaim és barátaim között egyre több fiúnak motort vettek szülei és elkezdték járni a falut. Többször hívtak engem is, de tudtam, nekem apuci kicsi lányaként esélyem sincs részt venni ezeken a falujáró kirándulásokon. Mivel ezt nem szerettem volna bevallani nekik, gyakran eléggé átlátszó kifogásokkal utasítottam el meghívásukat. Csalódottságomat persze szüleim előtt nem titkoltam, ám ők a legkisebb hajlandóságot nem mutatták a túrák engedélyezése iránt. Ezért volt meglepetés, amikor néhány hét múlva édesapám egy régi, több mint 35 éves motorral állított haza. Kiderült, hogy azon még ő tanult motorozni, de eddig nagyszüleimnél volt tárolva. Egyetlen problémája a gyertyák állandó bekormozása volt, így sokszor meg kellett állni, hogy egy gyertyakulcs segítségével kivegye és megtisztítsa, hogy aztán tovább menjen. Ez a motor lett az enyém, melyen következő este már büszkén feszítettem.